Spécizd fel a verdát, azután nyomás ezerrel!
Amikor kollégánk ironikus írását olvastuk, mosolyogtunk, - ha nem nevettünk, - emlékeinkből felbukkanó szuper-tuning Ladák ködös képein. Pedig ezek a kocsik sok fiatal srácnak adtak lehetőséget, hogy megmutassák, gyatra szer-számokkal, műszerek nélkül mit tudnak kihozni egy olyan autóból, mint a Lada. Amikor olvassátok a következő írást, jusson eszetekbe ez is. Át is adjuk a szót:
A 80-as, 90-es évek fordulóján, a gazdasági váltás legbiztosabb jele volt a nyugati típusú személygépjárművek hazai utakon való gyors elterjedése. Először az olcsóbb, használt kocsikat hozták be a magán importőr vásárlók, de nyomukban hamarosan megjelentek a drágább országúti cirkálók is. A 80-as évek megbecsült márkája a Lada azonban még sokáig élvezte a magyar autós társadalom bizalmát.
A régebbi Lada típusok közül az 1200-es, különös hóbort érdeklődési körébe került: fiatalok alakították át az apuci nemrég megbecsült 1200-es verdáit, erős „rally” gépekké.
A nagy becsben tartott Ladák tehát nem kerültek a garázsból egyenesen a roncstelepre, ami végül is nem lett volna ésszerű dolog, hiszen akkor mivel jártak volna a fiatalok szórakozni.
A Ladák „sportgéppé” történő átala-kítása két részből állt: egy belső és egy külső folyamat eredményeképpen váltak a hátsó kerék meghajtású autók igazi benzinfaló „szörnyetegekké”.
A belső, vagyis motorikus átalakítás legfontosabb célja a teljesítménynövelés volt és az ezzel járó fogyasztás-növekedés kivédhetetlen velejárója lett a „mérnöki” munká-nak. A Lada eredetileg 10 liter körüli, barátinak mondható fogyasztása 20 liter főlé nőtt, ám a teljesítményét a gyári 60 LE-ről sikerült 100 fölé piszkálni.
Egy 80-as évekbeli szocialista relációban gyártott modellből az ügyes fiatalok akár 150 LE-t is kihoztak, amely nem kis teljesítmény. Főleg, ha hozzávesszük azt a tényt, hogy az 1200-es Lada motorját a 60-as években tervezték az olasz konstruktőrök.
Egy 150 LE-s Ladával akár a 200-220 Km/h-ás vég-sebességet is el lehetett érni, igaz 20 liter alatt már nem jött ki a fogyasztás 100 Km-en.
Egy ekkora teljesítményhez és végsebességhez 6-7 mp alatti gyorsulás párosult és ez már komoly menetstabilitási problémákhoz vezetett. A Lada szögletes karosszériája, a hátsó kerék meghajtás és a végsebességhez képest bizonytalan felfüggesztés okozta rázkódás ellen valahogyan védekezni kellett.
Széles gumikkal szerelték fel a járművet, amihez viszont némi átalakítást kellett eszközölni a karosszérián, a keréknél. A széles felnik és a külsőleg átalakult doboz már „komoly” sportos jeleget kölcsönzött az 1200-esnek. Ha megspékelték a gépet egy sportos kipufogóval, már valóban tekintélyes cirkáló külsőt kezdett ölteni a Zsiga*. Kár, hogy teljesen nem lehetett elvonatkoztatni attól a dologtól, hogy ezt a gépet valójában mire is tervezték eredetileg és hogyan is nézett ki nem is olyan régen.
Annak tudata, hogy mibe került - első sorban benzin fogyasztás szempontjából – a külső, belső sportos jelleg, némiképpen mosolyra fakasztotta a krómozott kipufogóval és spoilerekkel ellátott 1200-es Ladákat bámuló, hozzáértő járókelőket, de ez látszólag nem zavarta a fiatalokat a száguldásban.
A 90-es évek végére azonban az idő és a rozsda végképp a roncstelepekre száműzték a „Sportladákat”. Véget ért a hazai autózás történetének egy szép és érdekes korszaka, melyet a sportkipufogóknak és felturbózótt motoroknak köszönhető „repedt” géphang és felspécizett Ladák korszakának lehetne elnevezni – ha mindenképpen valamilyen technikai jelzővel kívánjuk illetni közelmúltunk eme jellegzetes részét.
Tóth Tamás
Vissza
